Az ötlet megszületése 

Ha valaki megkérdezi, hogy hogyan is indult a Fortély-sátor története, akkor általában azzal kezdjük, hogy Amerikába akartunk kijutni, végül társadalmi innovátorok lettünk. És tulajdonképpen így is történt, hiszen Ákos, Csabi és én 2014-ben beneveztünk a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány által egyetemistáknak szervezett társadalmi innovációs versenybe, melynek fődíja egy amerikai tanulmányút volt. 

title

Valójában a Fortély-sátor történetének nulladik pillanata valahol 2010 környékén lehetett, amikor más-más városban és középiskolában, de nagyjából egy időben kezdtünk el disputázni, kulturáltan vitázni. Az éveken át tartó egymás ellen érvelés végül azt eredményezte, hogy amikor meghirdették a fenti versenyt, csapatként neveztünk és indultunk el ezzel egy hosszú, de csodás közös úton. 

Nem feltétlenül azért csatlakoztunk a Youth2Youth-hoz, mert annyira jól hangzott a ránk váró, képzésekkel és szakmai mentorálással teletűzdelt 10 hónapnyi kemény munka, sokkal inkább a fődíj csábított minket. Ennél jobb nyereményt el sem tudtunk akkor képzelni. 

A Youth2Youth egyébként alapvetően arról szólt, hogy a jelentkező egyetemista csapatok ismerjék meg az általuk kiválasztott veszélyeztetett fiatalokból álló csoportot, azonosítsák be egy problémájukat, és készítsenek rá egy megoldási tervet. A munkára majdnem egy évünk volt, kezdve egy bemelegítő nyári táborral, és a szervezők a Design Thinking módszerén keresztül vezettek minket végig a versenyen. 

Amikor visszagondolunk a Youth2Youth időszakára, mindig rájövünk, hogy mennyire a szerencsén - vagy éppen a sorson - múlott, hogy végül megszületett az ötlet. Kezdetben egy teljesen más célcsoporttal akartunk foglalkozni (gyermekotthonban élő fiatalok), aztán szervezési problémák miatt nem jutottunk el hozzájuk, és ekkor vettük fel a kapcsolatot a Szegedi Motiváció Műhellyel, akik nagyon lelkesen fogadtak minket. Két disputa foglalkozást szerveztünk a tanodás gyerekeknek, akikről nem sokat tudtunk azon kívül, hogy szociálisan hátrányos helyzetűek, a családi háttér sokszor bizonytalan és a tanulási motivációjuk alacsony. Az első foglalkozás során még kölcsönösen bizalmatlanok voltunk egymással, de a második foglalkozás során, vagyis inkább után, valami történt: a srácok elkezdtek mesélni nekünk az életükről, és újra meg újra visszatértek egy bizonyos történethez. 

A mentorok a háttérben vigyorogva csóválták a fejüket, nyilván nem először hallgatták végig a tanodások győzelmi történetét: a többdiplomás mentorok ugyanis bentragadtak egy szabadulószobában, míg a tanodás fiatalok könnyűszerrel kijutottak, és természetesen elképesztően büszkék voltak magukra emiatt. Ott jöttünk rá, hogy mi is ezt az érzést szeretnénk megadni nekik: a büszkeséget, a sikert, hogy valamit önerejükből, a saját képességeikre hagyatkozva tudtak megcsinálni, úgy, ahogy arra mások nem voltak képesek. 

A megoldás pedig ott hevert az orrunk előtt, elrejtve a történetükben: ha ők egy szabadulószobán keresztül kapták meg ezt az élményt, akkor nekünk is ezzel kellene valamit kezdeni. 

Az első tervünk, amit egyébként le is adtunk a versenyen, egy röpke 40 millió forintos projekt volt, a Fortély-ház ötlete, ahol egy csomó fejlesztő szoba mellett volt szabadulószoba, meg amúgy egy szabaduló kert is. Mi álmokban, szerencsére, nem szenvedtünk hiányt. 

A zsűri visszajelzése alapján és saját megérzésből is tudtuk viszont, hogy ez nem lenne fenntartható. És hát a fenntarthatóság kellett ahhoz, hogy megnyerjük a versenyt és mehessünk Amerikába… Rendes szegedi egyetemistákhoz méltóan az egyetemi könyvtár kávézójában ültünk a terveink fölött, és próbáltuk valahogy ésszerűsíteni az egész ötletet. Tudtuk, hogy a szabadulószoba a kulcselem, de azok csak nagyobb városokban és drágán elérhetőek, ami a célcsoportunk számára így elérhetetlen. Nekünk kell hát elvinnünk hozzájuk, mobilizálnunk a szobát… de hogy? 

Sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor Ákos az asztalra csapott: “Tegyük bele egy sátorba!” Csabival első pillanatra értetlenül bámultunk rá, majd amikor kiderült, hogy nem túrasátorról, hanem rendezvénysátorról beszél, akkor rájöttünk, hogy itt valami nagyon jóra talált rá. 

A következő néhány hét a terv átalakításával és fenntarthatóvá tételével ment el: már nem Fortély-házban, hanem Fortély-sátorban gondolkodtunk, és hirtelen nem kellett 40 millió az induláshoz, elég volt egy minimális kezdőtőke is. 

És a terv hirtelen elérhetővé és megvalósíthatóvá vált, éppen egy karnyújtásnyira volt tőlünk. 

A versenyen nem nyertünk, még a legjobb 4 közé sem kerültünk be az átalakított tervünkkel sem, de ez ott már nem számított. Mi tudtuk, éreztük, hogy ezt a tervünket meg kell valósítanunk. Hogy a mobilizált szabadulószobák ötlete nem hihetetlen és irreális, hanem igenis megvalósítható. 

Amikor Ákos az asztalra csapott a sátras ötletével, akkor az amerikai utazás lehetősége hátrébb csúszott, és akkor és ott lettünk társadalmi innovátorok. Vagy talán inkább akkor, amikor a verseny lezárta után néhány hónappal már gyerekek játszottak az első mobilizált szabadulószobánkkal - de erről mesélek majd egy újabb posztban. 

Sári