Arról már meséltünk, hogy 2014-ben a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány Youth2Youth társadalmi innovációs versenyén született meg a Fortély-sátor ötlete, de ahogy eljutottunk odáig, hogy benevezzünk, legalább ennyire érdekes történet. Ákos és én ugyanis először ellenfelekként találkoztunk egy disputa versenyen, és próbáltuk minden erőnkkel bebizonyítani, hogy nekünk van inkább igazunk. 

A disputa az érvelés művészete, a kulturált vita, illetve annak struktúrált, célzott változata. Az angolszász kultúrákban évszázadokra nyúló hagyománya van a disputának, Magyarországra viszont csak a kilencvenes évek környékén érkezett meg a strukturált vita. Mi pedig annyira szerencsések voltunk, hogy középiskolás korunkban számos nagyon jó vitaversenyt szerveztek, amiken csillogtathattuk érvelési tehetségünket. Két város két iskolájából jutottunk el teljesen véletlenül oda, hogy megismerjük a disputázást. Viszont amikor az első vitaversenyünkre készültünk a csapatainkkal, még biztosan nem tudtuk, hogy mibe is vágjuk tinédzser fejszénket. 

A vitázás ugyanis sokkal-sokkal több, mint vitatkozás egy témáról. A vita akkor jó, ha érvrendszer van, ha nem csak általánosítunk, hanem bizonyítani is tudjuk a gondolatmenetünket, illetve ha csak és kizárólag az érvekre koncentrálunk, nem a vitázó partner személyére. Egy versenyvitában nem számít, hogy neked alapvetően mi a véleményed, az a fontos, hogy a tételmondathoz kapott álláspontot bizonyítsd - hogy éppen egyetértesz, vagy ellenzel. És itt az igazi trükk, az igazi csoda. El kell vonatkoztatni minden korábbi prekoncepciótól, ami létezik a fejünkben, és bele kell helyezkednünk olyan nézőpontba is, amit korábban nem ismertünk. Ez nem egyszerű munka, de aki egyszer meglátja, hogy egy vitás kérdés sokkal összetettebb, mint ahogy korábban gondolta, annak kinyílik a világ. 

Pontosan ez történt velünk is, és vitázó ellenfelekből (ahol mindig megvertük Ákosék csapatát… bocsi) hamarosan együtt gondolkodó közösségi vitázók lettünk. A versenyvitával szemben a közösségi vitázás már problémafókuszú, és a célja a konszenzus keresése. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy egy közösség problémáinak különböző oldalán állók véleményét hogyan lehet közelebb hozni egymáshoz. Néha csak annyi is elég, ha megmutatjuk: a másik gondolkodásában is van logika és ráció. 

Egy idő után azonban nem volt elég erről vitázni, éreztük, hogy tenni is szeretnénk valamit - így jutottunk el a Fortély-sátorig. De a vitázás nem tűnt el. Ha csak a kommunikációnkra gondolunk, ahogyan egy-egy eldöntendő kérdésnél az Alapítvány életében érvelünk a saját álláspontunk ellen, és a disputa elemei megjelennek az általunk tartott foglalkozásokban is. De a legfontosabb, hogy olyan nyitottságot adott nekünk a vitázás tudománya, ami lehetővé tette, hogy olyanok felé forduljunk, akik nehéz helyzetben vannak, és akiknek nincs olyan szerencséje (vagy éppen sikere), mint nekünk. 

Vitázó ellenfelekből együtt gondolkodó, a közösségért dolgozó emberekké váltunk a vitázásnak köszönhetően. Manapság talán úgy tűnik, hogy az emberek fejében egyre kevesebb helye van a kompromisszumnak, egymás megértésének. De talán a mi történetünk is mutatja, hogy milyen pozitív eredményei vannak, ha valaki érvel, ha valaki gondolkodik, ha valaki megért. 

Szóval vitára fel a közösségért - és magunkért! 

Sári