A Youth2 Youth után nagyon-nagyon lelkesek voltunk. És ha teljesen őszinték akarunk lenni magunkkal, akkor dacosak is. Nem értettük, hogy az átdolgozott, fenntartható, izgalmas projektünk  miért nem nyerte el a zsűri tetszését. Sokan dícsérték az ötletet, hogy milyen kreatív, de sokszor látszott, hogy igazából nem hiszik el, hogy működhet.  Azt éreztük, hogy “csakazértis” meg kell valósítanunk az ötletünket. Egyrészt, mert hittünk benne, másrészt mert tartoztunk ezzel azoknak, akik őszintén lelkesedtek az ötletért, harmadrészt pedig azért, hogy bebizonyítsuk minden kétkedőnek, hogy igenis működhet a dolog. Mert mi a lényege az innovációnak, ha nem az, hogy kilépjünk a megszokott sémákból, és valami olyat alkossunk, amire senki más nem gondolt, vagy amiről senki más nem hiszi, hogy működhet? 

Motivációnk tehát volt rendesen, és a verseny utáni nyár azzal telt, hogy rendezvénysátrak árait nézegettük és próbáltuk kitalálni, hogyan tudnánk kezdő tőkéhez jutni. Mert hát anélkül azért a legjobb ötletekből sem lesz semmi. Ott voltunk hárman egyetemistaként, néztük a pályázati lehetőségeket, amik mind önerőt, szervezeti hátteret (minimum 2 év!) kértek, meg korábbi projektek beszámolóit referenciaalapnak, stb. Hát nekünk semmi nem volt. Kellett valaki, aki hitt bennünk és az ötletünkben annyira, hogy adjon nekünk egy esélyt a megvalósításra. 

És ekkor megkeresett bennünket a DIA (Demokratikus Ifjúságért Alapítvány), hogy van ez a DeMo projektjük, ahol tanodákkal és segítő szakemberekkel dolgoznak együtt, és ott is előkerült már a szabadulószoba ötlete, és szeretnénk-e beszállni a projektbe. Természetesen nem is nagyon kellett gondolkodnunk, hogy erre vajon mit mondunk. 

Nem sokkal később ott találtuk magunkat egy olyan körben, ahol egy csomó olyan szervezet képviselője volt, akiknek a munkáját ismertük, szerettük és tiszteltük, és akik most érdeklődve hallgatták a mi ötletünket, és tetszett nekik. Olyannyira, hogy a projektből megkaptuk az első támogatásunkat egy sikeres crowd-funding projektnek köszönhetően, megvásárolhattuk az első eszközeinket, és megalkottuk az első játékunkat. 

Alig fél év telt el az ötlet megszületésétől, amikor a legelső, nulladik tesztkörünket szerveztük. A DIA irodáját vettük át egy hétvégére, az egyik helyiséget átalakítottuk szabadulószobává, majd a DIÁ-sokat és a barátainkat használtuk tesztalanynak, hogy működik-e, amit kitaláltunk. Nagy tétje volt ennek a nulladik tesztkörnek, hiszen a következő hétvégére már leszerveztünk két tesztjátékot is gyerekhez. És ugyan kellett egy-két dolgot finomítanunk,  de bátran állhattunk az első fiatal játékosaink elé, akik ráadásul még élvezték is a játékot! Hihetetlen öröm volt látni, hogy a random teremben fel tudtunk építeni egy olyan játékot, ami aztán motiválta a gyerekeket, és csillogó szemekkel jöttek ki. Egy nappal később pedig már a célcsoportnál teszteltük a játékot, a Burattino gyermekotthon lakói próbálták ki az első játékunkat, és az is működött. A Burattinosohoz azóta is rendszeresen visszajárunk az újabb és újabb játékainkkal, mindig az első kipróbálóink között vannak. 

Pont úgy néz ki a játékunk, mint ahogy kitaláltuk? Nem. (Ezen a ponton, talán egyértelmű, hogy a sátorról átmenetileg lemondtunk, erről majd mesélek egy következő bejegyzésben.) De a módszertana, az elmélete, és a lelkesedés, amit beletettünk még mindig ugyanaz. Az ötlet formálódott, de megvalósult. És így, folyamatos tanulással és fejlesztéssel jutottunk el odáig, hogy most már alapítványként működünk két éve. 

A tanulság pedig - világmegváltó ötletet kitalálni könnyű. És ha van lelkesedésed és motivációd, akkor a megvalósítás sem lehetetlen.

Sári