Szabadulószobával persze az emberek többsége már találkozott online vagy offline formában. Maga a játéktípus története azért érdekes, mert eredetileg online point-and-click (kattintós) böngészős játékok voltak az első “escape room” játékok, majd lelkes felhasználók rájöttek, hogy mennyire menő lenne ezt a valóságba átültetni. 

Elkészültek az első (ebben Magyarország az élen járt!) offline szabadulószobák, amelyek ugyanarra a nagyon egyszerű sablonra épülnek, mint az eredeti játékok: valakit (valakiket) bezárunk egy ismeretlen helyre, ahonnan ki kell jutni a szobában található eszközök segítségével. Mindenféle logikai feladatokat kell megoldani, állandó elem a lakatok kinyitása, kódok fejtése, különböző problémák megoldása. A csavar a történetben, hogy az elmúlt egy év során különböző formátumokban a szabadulószobák ismét visszatértek az online térbe - bár reméljük, hogy ez csak ideiglenes, vagy hibrid módon fog tovább haladni a jövőben. 

És hogy mi hogyan illünk bele a szabadulószobák történetébe? Mi ott jöttünk a képbe, amikor kicsiny hazánk nagyobb városaiban már elterjedt volt a játék, de vidéken még kevésbé volt ismert. Kisebb városokban azóta sem igazán elérhető ez a játéktípus, így nagyon sok olyan ember él az országban, aki nem jut szabadulószoba közelébe. 

És hogy ez miért baj? Mert ez nem csak egy egyszerű játék. A legfontosabb tulajdonsága, hogy sikerélményt ad. Bezárva lenni egy szobába, ahonnan megadott időn belül ki kell jutnod egy nagyon stresszes szituáció, de amikor egy ilyen feszült helyzetben tudsz megoldásokat találni, előre jutni, az felerősíti és megerősíti a pozitív élményeket önmagaddal kapcsolatban. Ez az, ami kifejezetten hiányzik a hátrányos helyzetű fiatalok életéből, mi pedig ezt az igényt és hiányt ismertük fel. Emellett azt is megláttuk a szabadulószobában, hogy a sikerélmény mellett szuper fejlesztő eszköz is lehet: problémamegoldás, kooperációs és kommunikációs készségek, logikai gondolkodás - mind-mind olyasmi, amire szükség van a játék során, és pedagógiailag összeválogatott játékelemekkel és feladatokkal fejleszthetőek. Mi nem csak egyszerű játékként és szórakozásként tekintünk tehát a szabadulószobákra, hanem eszközként és módszertanként, amivel segíteni tudunk helyben, ott, ahol erre igazán szükség van. 

De egy eszköz csak akkor lehet igazán hatékony, ha tényleg el is jut oda, ahol szükség van rá. És itt jön a képbe a sátor. 

Vagyis hát... a sátor, és ami a sátrat helyettesíti. Nagyon ideális elképzelés, hogy hóban-fagyban, negyven fokban járjuk az országot egy nagy rendezvénysátorral, amit felállítunk az újabb és újabb helyszíneken, szabadulószobává varázsoljuk, majd mehet is a játék. Csakhogy az esetek többségében nem ez történik. Egyrészt a működésünk kezdetén az eszközeinket tudtuk finanszírozni a korábban leírt crowdfundingnak köszönhetően, de sátorra már nem futotta. Másrészt az is kezdett körvonalazódni, hogy a tanodák, akikkel kapcsolatba léptünk, nem is nagyon tudnának a sátrunknak helyet biztosítani… Szabad terem vagy szoba viszont mindig akad, amit berendezhetünk. 

És hogy működne-e ez az egész sátorban, mint ahogy eredetileg megálmodtuk az SZTE kávézójában ülve? Naná! Szerencsére volt alkalmunk már sátorban is kipróbálni a játékot. Voltak nem várt körülmények, például a 40 fokos hőség, ami a sátorban csak rosszabb volt, vagy a beszűrődő zajok, de bátran mondhatjuk, hogy működik. 

Akárhogy is legyen - szoba vagy sátor, mi visszük a néhány szekrénybe összecsomagolt eszközeinket, és a helyszínen berendezzük a játékunkat. Mert valójában nem az a fontos, hogy a játék egy sátorban vagy egy szobában valósul-e meg. Az a lényeg, ami a gyerekekkel történik a játék során: hogy sikert éreznek, hogy együttműködnek. Az a lényeg, amikor a 10 éves kisfiú, aki nem szokott semmit soha megosztani másokkal, most odaadja a walkie-talkiet a társának, mert ő jobban el tudja magyarázni a kérdést. Az a lényeg, amikor a játék elején egymáshoz sem szóló kamasz lányok egyszer csak elkezdenek összedolgozni, és egymást átkarolva jönnek ki a játékból. Az a lényeg, amikor a vezérigazgató nem boldogul egy feladattal, amit a borsodi srácok három perc alatt megoldottak, és amikor ezt elmeséljük neki, akkor a beidegződött sztereotípiák elkezdenek lebomlani. 

Az a lényeg, amikor a gyerekek sikertől ragyogó arccal mesélik, hogy mennyire élvezték a játékot. 

Szóval a kérdés nem is az, hogy sátor vagy nem sátor, hanem hogy siker vagy nem siker. 

A sátrat a mobilitás szimbólumaként őrizzük a nevünkben, aminek köszönhetően a válaszunk a kérdésre: siker. 

Sári